Vértől az emberig- amit a saját vérünk mutatott meg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csapat ember, akik egy július végi napon elutaztak egy vidéki kis helyre, megszúrták az ujjukat, néhány csepp vért fakasztottak, belecseppentették egy mozsárba, és elkezdték őrölni.

Ha így mesélném az egészet, akár egy népmese is lehetne.

Csak éppen nem annak indult.

Az Úr 2026. évében jártunk, Magyarországon, valahol vidéken, egy olyan helyen, ahol az ember nem igazán számítana egy gyönyörű, patinás templomra.

Pedig ott állt.

És nem is akármilyen volt.

A templom különlegessége a Jesse-fa oltár, amely Jézus családfáját ábrázolja. Jézus emberi származását és az emberiséghez való kapcsolódását, miközben azt is megmutatja, hogy ő a próféciákban megígért isteni küldött, a Messiás.

Emberi és isteni.

Kettősség.

Akkor még nem tudtam, milyen fontos lesz ez a két szó a következő három napban.

A templomot sajnos csak kívülről volt szerencsénk megnézni, de így is volt benne valami, ami megállított egy pillanatra.

A szállásunk néhány méterrel arrébb volt, egy vidéki fogadóban.

És itt kezdődött a történet másik fele.

Zimmer Feri és a spirituális fejlődés

A fogadót egy nénike és egy bácsika vezette.

Ha láttátok a Zimmer Feri című filmet, akkor nagyjából el is tudjátok képzelni őket.

Sőt, néha az volt az érzésem, hogy talán a filmbéli szállásadókat is róluk mintázták.

Tíz után nincs kijárás.

Nem azért, mert különösebben veszélyes lenne odakint.

Hanem mert tíz után egyszerűen nem tudsz visszajönni.

Bármit szeretett volna a kedves vendég, arra megvolt a válasz, hogy az miért nem jó úgy, és miért kell inkább úgy csinálni, ahogy ők mondják.

Előre megegyeztünk, hogy tüzet rakhatunk és bográcsolhatunk.

Nem lehetett.

A csapból pedig nem vezetékes ivóvíz folyt, hanem bevizsgálatlan kútvíz.

Spórolás.

Így aztán a gyönyörű templom mellé megkaptuk a magyar vidéki vendéglátás teljes élménycsomagját is:

lyukas lepedő,

hangosan zümmögő legyek,

és egy olyan szállásadó páros, akiknél az alkalmazkodás egyértelműen egyirányú utca volt.

Akkor még nem sejtettem, hogy ez is része lesz a tanításnak.

Három nap, négy szint, egy mozsár

Mi ugyanis nem nyaralni mentünk.

Vért triturálni.

Mindenki a sajátját.

A folyamat három napig tartott, Alize Timmerman protokollja alapján.

Aki már csinált ilyet, tudja, hogy a trituráció nem az a tevékenység, amit az ember gyorsan letud, aztán megy tovább.

Minden egyes kör nagyjából egy-másfél óra tekerés, őrlés, figyelem és befelé fordulás.

Van, amikor csendes.

Van, amikor tomboló.

Van, amikor felszabadít.

És van, amikor az ember úgy érzi, hogy inkább hagyná az egészet a fenébe.

Négy körön mentünk keresztül.

C1. -> C2. -> C3. -> C4.

A C1. a fizikai szinthez kapcsolódik, a szükségletekhez és ösztönökhöz.

A C2. az érzések, gondolatok, asszociációk világa.

A C3. a mentális és szellemi szint.

A C4 pedig a spirituális.

Minden kör után önismereti feladatok és beszélgetések következtek.

És ahogy haladtunk előre, valami lassan megváltozott.

A negyedik kör

A C1-ben, C2-ben és C3-ban nagyon különböző dolgokat éltek meg a résztvevők.

Más érzések.

Más gondolatok.

Más történetek.

Más utak.

Aztán elérkeztünk a C4-hez.

És mintha egyszer csak ugyanabba a folyóba érkeztünk volna.

Minden szép volt.

Minden rendben volt.

Nem számított az idő.

Nem volt probléma.

Nem volt sürgetés.

Nem volt különbség.

Legalábbis egy időre.

Nem mindenki ugyanazokkal a szavakkal fogalmazta meg, de valahogy mégis ugyanoda jutottunk.

Béke volt a teremben.

Harmónia.

Valami összeért.

Talán az emberi és az isteni.

Talán csak mi.

Talán mindkettő.

És ekkor kinyílt az ajtó.

Megjelent a bácsi.

Amikor a harmóniába belerondít a valóság

Nem mosolygott.

Nem kérdezett.

Nem érdekelte, hogy mi történt velünk az elmúlt órákban.

Kiabálva ránk kapcsolta a villanyt, és teljes hangerővel közölte, hogy már fél órája az ebédlőasztalnál kellene ülnünk.

Mi pedig csak néztünk.

Ott ültünk az emelkedett, békés állapotban, és egyszer csak valaki berobbant azzal az energiával, hogy:

Mi mit képzelünk?

Hogy merjük felborítani az ő menetrendjét?

Hirtelen minden, ami az előbb még béke és harmónia volt, eltűnt.

Olyan érzés volt, mintha leforráztak volna.

Döbbenet.

Mintha valaki egyetlen mozdulattal keresztülgázolt volna azon, amiben éppen voltunk.

Egy ünnepi pillanatba rondított bele.

És talán éppen ezért volt olyan erős.

Mert a kontraszt brutális volt.

A béke után jött a düh.

Az elfogadás után a kényszer.

A szabadság után az elvárás.

És ott álltunk, vagyis inkább ültünk, és egyszer csak ott volt előttünk az ember.

Az ember minden ellentmondásával együtt.

A saját vérünk

Később sokat gondolkodtam ezen.

Hiszen vért trituráltunk.

Mindenki a sajátját.

Akkor elvileg mindenki a saját szerét készítette.

És a C1-ben, C2-ben, C3-ban valóban nagyon személyesnek tűnt minden.

De a C4 után bennem megjelent egy egészen más gondolat.

Mi van akkor, ha onnantól már nem számít, hogy kié a vér?

Mi van akkor, ha ott már egyszerűen az ember jelenik meg?

Nem én.

Nem te.

Hanem az ember.

Az emberiség.

A maga teljességében.

A fényével együtt.

És az árnyékával együtt.

Az emelkedett, isteni oldalával.

És az önző, lehúzó, kényszerítő részével.

Az egyik és a másik.

Az egyik a másik ellen.

És hirtelen eszembe jutott a Jesse-fa oltár.

Az emberi és az isteni oldal.

A kettősség.

Akkor még csak néztem.

Most már egészen máshogy gondolok rá.

Vér vagy tej?

A trituráció után elkezdtem Jonathan Hardyt hallgatni, akinek éppen egy háromnapos előadássorozata van az emlősökről, matridonál szerekről és szarkódákról.

Jonathan arról beszél, hogy egyes szereknél az egyik az egyed szőréből, másoknál a tejéből, a véréből vagy a tollából készül a szer.

De valójában nem az a lényeg, hogy pontosan melyik részből készül.

Mert az egyed energiája, és azon keresztül az egész faj jellegzetessége megjelenik benne.

És akkor egyszer csak összeállt bennem a kép.

Vér vagy tej?

Talán tök mindegy.

Mert a lényeg nem feltétlenül az, hogy miből indultunk.

Hanem az, hogy hová jutunk.

És a saját vérünk történetében számomra valahogy éppen ez jelent meg.

Az ember.

A maga kettősségével.

A fényével és az árnyékával.

Azzal a különös képességével, hogy egy pillanatban még képes megérkezni valami nagyon magasra, a következő pillanatban pedig már azon dühöng, hogy miért nem ültünk le időben ebédelni.

Talán ez is az ember.

Talán ettől vagyunk emberek.

És talán ezért született meg ez a történet

Nagyon szeretem Jonathan tanításait.

Minden egyes webináriuma hoz valamilyen felismerést.

És talán ez az írás sem született volna meg, ha éppen most nincs ez az emlősökről szóló háromnapos előadássorozat.

Mert néha az ember elmegy valahová, megszúrja az ujját, néhány csepp vért egy mozsárba cseppent, és három nap múlva már nem egészen ugyanazt látja benne.